Művésznek nehéz lenni, főleg, hogyha nem vállaljuk fel azt a felelősséget, hogy nem körülöttünk forog a világ. Nem tudom, hogy kell-e tehetség, de az biztos, hogy nem mindig lehet megélni a művészetből. Egy olyan művésznőt interjúztatok, aki nagyon tehetséges vagy épp tehetségtelen... Ezt majd ti eldöntitek!

Alkotó: Olah Tania Andrea
Szakmai koordinátor: Palocsay Kisó Kata

A másik élet – Unscene Pen

Mit kezd egy befutott művész a hírnevével? Hogy viszonyul önmagához, a közönségéhez és a rá felnéző pályakezdőhöz? Az Olah Tania Andrea által meginterjúvolt   rövidlátó, fénykorát valószínűleg már jó ideje maga mögött hagyott operaénekesnő – egy tűzpiros, kicicomázott Elmo-báb formájában –  kissé türelmetlenül, néha egyenesen lekezelően, saját tehetségét nagy meggyőződéssel hangoztatva mesél pályájának kiemelkedő időszakáról.

A lendületes,  jó humorú előadás a nézők térbeli közelségének, a kiszólásoknak, illetve a színész és a bábos egyidejű jelenlétének köszönhetően közvetlen hangon szólítja meg a közönséget. A fekete lepellel takart díszlet és a fekete jelmez még hangsúlyosabbá tették a csillogó operai világot idéző kellékeket, amelyeknek hétköznapisága mégis komikusan hat. 

A díva-báb az eleinte naiv optimizmussal próbálkozó lány kérdéseiről első pillanattól kezdve magára igyekszik irányítani a figyelmet, amíg teljes mértékben nem uralja a színpadot lenyűgöző alakításának felelevenítésével. A kissé szenilis, önimádó, de a kedvesen humoros játékkal szerethetővé tett figura tarka legyezői, színes kendői, rikító rózsaszín, vírusra emlékeztető, tüskés gumilabdája és a róla írt újságcikk között ide-oda csapongva kissé lekezelő modorban bevezeti interjúpartnerét és a nézőket Puccini Turandot-jának cselekményébe, melyben állítása szerint rendkívül emlékezeteset alakított, miközben néha ingerülten oda-oda szól a technikai személyzetnek, hogy adja be a különböző fényeket. 

 Olah Tania Andrea a két egymásra dinamikusan reagáló figura megformálásával magával ragadó, energikus és humoros előadásban mutatta fel a művészélet és a tehetség kapcsán felmerülő kérdéseket. Az operaénekesnő nevetséges szóáradata szórakoztató és kicsit megrendítő is, ahogy eszünkbe jut, hogy juthatott el életének ehhez a szakaszához, ahol függetlenül attól, hogy mennyire tehetséges, vélt vagy valós ragyogását és szereplési vágyát képtelen elengedni, és saját magán kívül valaki másra odafigyelni. 

Akármit gondolunk az idősödő primadonnák viselkedéséről, az előadást megkoronázó Puccini-ária egyértelműen a bábról az előadó képességeire tereli a figyelmünket.

Keresztesi Borbála
BBTE, teatrológia