... hogyan is született meg a szöveg?
1 évvel korábban: Aprajafalva megalakulása
Hobó [Pálffy Tibor, az előadás rendezője] velünk, teatrós évfolyammal, még tavaly az Angyal bemutatóján ismerkedett meg Szentgyörgyön. Látott hármunkban valamit. Hogy mit, azt azóta sem fejtettük meg, de talán mindegy is :) Akkor egyeztünk meg abban, hogy idén, így vagy úgy, de dolgozni fogunk együtt.
Január eleje: Elkezdtük, de mit is?
Hobó: Kérek tőletek egy olyan szöveget, ami A Nőről szól, szevasztok!
Február közepe: Ihlet van, eredmény még sehol, de felbukkan egy ösvény, amin el tudunk indulni.
Hobó: Ahaa, nem pont erre gondoltam, nem rossz, de még próbálkozzatok. Stanp-up-os jellege legyen.
Március eleje: A konyha mint szöveggyár
Sok-sok éjszakázás a vizsgaidőszak margójára.
Március 15.: Felsír a szöveg első változata.
Május 15. reggele, ANT: Szövegösszemondó-próba a szövegkönyv 20. változata alapján.
Stan Lilla-Alíz
Halló, Anyu? Szia! Azt hiszem, szerelmes lettem.
És arra gondoltam, hogy igazán mesterizhetnék Szebenben. Tessék? Hogy mi van ott? Fény, füst, jó koreográfia, humor, önirónia, tehetséges, szép emberek. Ez nem elég?
Dehooogy, egyáltalán nem azért, mert elpirultam a főszereplőtől, nem, meg egyébként is, Făt-Frumos elsődleges feladata szépnek lenni, nem?
… aztán még ha jó is…
Egyedül?
Osztályszinten. A szerelem is lehet közösségi élmény.
Hogy ki kibe?
Titok.
Na, de pont itt állnak a pultnál, leteszlek, puszi!
Stan Lilla-Alíz
Lilla: Geri, a nyíltszíni akasztásért te vagy a felelős. Mi szokott utána történni a takarásban?
Geri: Lelkileg azért nem ez a legeslegkönnyebb dolog, amit egy színész átélhet.
Lilla: Mégis téged, a “hóhért” kérdezlek.
Geri: Miután Barbarára rákötöm a hámot, és megtörténik a jelenet, mindig megölelgetjük egymást. Néha azt érzem, mintha bocsánatot akarnék kérni tőle a tettemért. Elég durva látvány egy lógó test, főleg ilyen közelről.
Inkább több, mint kevesebb
Megint reggel 9 van, ülök az ágyon, Derik Fein Don't Matter című számát hallgatom, miközben próbálok megírni egy értelmes összetett mondatot. Azt hiszem, ez jól leírja, hogy a fesztivál hatodik napjának reggelén vagyunk. (Most már Chrystyna Marie Mama’s Blues dalát hallgatom). Ha az első napon nehéz volt összeszedni és rendszerezni az előadásokat, akkor most végképp nem tudom, hogyan csináljam. A megoldás szerintem az, ha meg sem próbálom. (WizTheMc- Show Me Love)
Azokról az előadásokról/élményekről fogok írni, amelyek valóban nagy benyomást tettek rám (Derik Fein: Gaslight): elsőként a Látók a sötétben, a nem látók a csendben félnek c. produkcióról. Az előadás izgalmas keretrendszerbe helyezi a vakság témáját: 30 ember vehetett részt, amelyből 15 ember nyitott szemmel, 15 pedig bekötött szemmel figyeli az eseményeket. (Zunraid: Whiskey morning) Akik nem láttak, a tapintásukra hagyatkoztak, akik pedig láttak, segítették nemlátó partnerüket. Szerintem izgi ez a koncepció, csak azt sajnálom, hogy nem voltam benne abban a 30-ban, akik részt vehettek ebben a kísérletben. Én és még 59 ember külső megfigyelőként voltunk jelen.
(Patrick Watson- Je te laisserai des mots) Nőiesen bevallom, sírtam. Egy előadáson, nyilván: No one has ever asked us. Az újvidéki egyetemisták darabokra tépték a lelkem, aztán lementek a színpadról, mi meg ott maradtunk a saját lelkiismeretünkkel. Szerbiában (otthon) tüntetések folynak, nincs tanítás, ezek a srácok mégis eljöttek előadást játszani. (https://index.hu/kulfold/2025/03/15/szerbia-belgrad-tuntetes-demonstracio-diaktuntetes-tomeg-konnygaz/ ). Kilenc történetet hallottunk olyan emberekről, akik kényszerből hagyták el az otthonukat. Olyan nők, férfiak, gyermekek memoárjait hallhattuk, akiknek nem volt döntési lehetőségük abban, elhagyják-e az otthonukat vagy sem. Leginkább politikai és háborús környezetből menekült személyek. Na de miután kimásztam a nagy barna búbánatból, odamentem gratulálni, ők nagyon megörültek, hogy szerbül szóltam hozzájuk Csíkszeredában, majd meghívtuk őket egy kör pálinkára. (Cobi - Goddess)
A Loop nagyon vicces volt a maga komolyan vett komolytalanságával. (Analog Balaton- Könnyű) Jólesően humoros volt, végre nevetve jöttem ki egy előadásról. Legalább annyira sokszínű volt ez az elmúlt pár nap, mint az a mini lejátszási lista, amit végighallgattam, míg megírtam ezt a beszámolót. Na de van még egy nap hátra, nézzük mit hoz! (Milky Chance- Stolen Dance)
Barna Léna
Pentru Inimi (A szíveknek)
Mondhatom, hogy a Șuie Paparudeval nőttem fel. Az első telefonomon, ami egy samsung c3300K volt, 3 évig a Nu te mai saturi de noi volt a csengőhang és ébresztő. Azt éreztem, hogy a zenéjük egy lépéssel a kor előtt jár, és van valami a dalaikban, amit eddig nem képviseltek mások. Nyers és mégis kifinomult energia. Gördeszkázni és biciklizni való városi, urbánus hangzás. Már nem csak a fejemben szóltak a gondolataim.
1995-ben Mihai Câmpineanu (Michi) és Mihai Dobre (Dobrică) kiadták az első albumot, ez volt a Șuie Paparude. Egy olyan Romániában, ahol a külföldi elektronikus zenéhez nagyon nehezen lehetett hozzáférni. Kétségtelen, hogy a kamasz srácok zenei ízlésére óriási hatást gyakorolt Michi (a gombok mögötti figura) apukája, aki a Ceaușescu-diktatúrában zenekereskedelemmel foglalkozott. A kommersz, kereskedelmi kazetták és CD-k mellett olyan korszakalkotó elektronikus zenéket hozott az országba a TAROM román légitársaság pilótáin keresztül, mint a New Order. 1997-ben megjelent a második album, ami azért meghatározó, mert az egyik számukhoz sikerült klipet forgatni. Romániában, 2000-es évek elején, a legnagyobb lehetőséget az jelentette, ha a videoklipped az Atomic Tv-n futott. Rádió ide vagy oda, a TV-ben való szereplés számított, ehhez videoklip kellett. Ide tudom visszavezetni az első találkozásom velük. 3-4 éves kölyökként a TV előtt álltam, és arra kértem anyukámat, hogy kapcsoljon a “Tomi TV”-re. Ekkor jelent meg a Scandalos albumuk, amiben Cezar Stănciulescu (Junkyard) volt a szólista. 2009-ben Junkyard elhagyta a zenekart, saját projektbe kezdett, és megszületett a ROA zenekar. Bean MC, Marius Alexe vette át a helyét. 2021-ben Bean úgy döntött, hogy a Subcarpații-ra fekteti a hangsúlyt, és közös megegyezés alapján 2022-ben Junkyard visszatért. Ezt a felállást láthattuk most.
Számomra egy óriási fellélegzés volt Junkyard visszatérése. A 2000-es évek román elektronikus zenéje nem halt meg. Azt gondolom, az Unscene közönsége (akár ismerte a Șuie Paparudet, akár nem) megértette, hogy ennek a zenekarnak mekkora múltja van. Meggyőződésem, hogy a punk korszak demokratizálta ezt a műfajt, és mindig akad majd olyan közönség, mint amilyen mi voltunk.
Nem szeretek politizálni, mert felkavarja a gyomrokat, viszont Dobre-t fogom idézni: "Menjetek vasárnap szavazni!”
Bencze Tamás
Csenge: Tomi, tudod mi a dolgod.
Tomi: A Loopot játszottuk, ami egy pszeudo-sorstragédia négy felvonásban, elő-, köz- és utójátékkal. Létkérdési bohócjáték, enyhén fricska a klasszikus színház gondolatvilágára, miközben nekünk nagyon jó gyakorlat az állandó frissesség megtartására, az improvizáció és a nyitottság gyakorlására.
Csenge: Mit képviselt tulajdonképpen a cap, cap, cap?
Tomi: Azt a paravánt, amit felrajzolunk.
Csenge: Most elmondom az én nézői kulisszatitkomat: nagyon ideges voltam, mert nyitottatok felénk nézők felé, és azt gondoltam, hogy ameddig valaki nem válaszol vagy reagál nektek erre helyesen, addig nincs vége az előadásnak. Sári barátnőm ült mellettem, akivel mi hírhedt filozofikus és analitikus gondolkodók vagyunk—
Tomi: Ó, igen!
Csenge: Szóval Sári mondta, hogy „de ez egy ajtó”. Várta az alkalmat, hogy hátha őt is megkérdezitek, szerette volna mondani, hogy „ajtó”. Én azt szerettem volna mondani, hogy „foglalt”, vagy azt, hogy „ki kopog?”
Tomi: Hát ilyen dolgokról szó sem volt. Eredetileg ez az előadás Rómeó és Júliának indult, bohócokkal, tehát a mai napig ez tulajdonképpen egy Rómeó és Júlia nyitány. Nem szeretnénk kellékeket használni, de szükség lenne egy paravánra, úgyhogy felrajzoltuk a képzeletbeli paravánunkat. Erre annyit impróztunk, hogy lett belőle egy 20 perces etűd, ami végül a vizsgánk lett tavaly. Addig-addig húztuk, hogy kialakult belőle ez a loop rendszer, amit elvittünk Balera egy fesztiválra—
Csenge: Balira?!
Tomi: BÁ-LÉ, Horvátország.
Csenge: Hát nem mindegy.
Szofi (a semmiből): De azért az se rossz!
Tomi: Az a különlegessége, hogy tudjuk hárman, négyen és öten is játszani, attól függ ki hogy ér rá. Mindenki tudja az összes szerepet, ezért mindig kihúzzuk, hogy aktuálisan ki melyiket játsza. Most ezt megbundáztuk, mert Ferencz Ádám eltörte a kulcscsontját, így ő csak a függönyös bohóc, azaz a szövegmondó szerepét tudta megcsinálni.
Mi volt a legkínosabb dolog, ami történt veled a mai nap folyamán?
Kiderült, hogy az, amit én párkapcsolatnak hittem, inkább egy friends with benefits.
.......
Ádám: Eltűnt a telefonom, majd visszajött, és egy conversnek a lábnyoma rajta volt a képernyőn.
Tomi: Igeeeeen, az talán én voltam.
Ádám: nyaklevest kiérdemelted már most.
Tomi: Esküdjek meg, én vettem észre, hogy ott lett hagyva a telefon.
Ádám: Igen, mert a lábad alatt volt.
.........
Léna: Melyik ebédmenü tetszett a legjobban?
Gabesz: a szendvicsek nagyon fullosak!
........
(gyűjtötte Barna Léna)
Regi: Az a legérdekesebb a próbafolyamattal kapcsolatban, hogy összesen hét napunk volt összerakni ezt az előadást. Ez nyilván nagyon fókuszált előkészítést igényelt a részemről, hogy minden klappoljon abban a tizenöt órában, amíg próbálni tudunk. Máté az első próbán fogott először bábot a kezében, a próbafolyamat alatt tanult meg öt különböző bábtechnikát.
Csenge: Miért választottad Mátét?
Regi: A próbaidőszak egy hónappal megcsúszott, így akire eredetileg írtuk a szöveget, nem tudta vállalni, mert máshol próbált. Véletlenül Mátéval együtt szilvesztereztünk, és meséltem neki, mennyire kétségbe vagyok esve. Mondta, hogy ő jönne. Olyan jót beszélgettünk ezzel kapcsolatban, hogy teljes bizalmat szavaztunk egymásnak, tudtuk, hogy működni fog - úgy, hogy én sem láttam még őt színpadon, és ő sem látta még rendezésemet. Életünk egyik legizgalmasabb és legjobb próbafolyamata volt: szeretetteljes, feszültségmentes. Alkotótársként tekintettünk egymásra, és nagyon sokat fejlődött az anyag, miközben dolgoztunk: Máté tanulta a szöveget, mi pedig a dramaturgommal, Antal Csengével éjszakánként igazítottuk Mátéhoz a szöveget. Csenge adaptálta a mesét, és együtt dramatizáltuk. Minden próba után Máté improvizációi alapján rögzítettük a szövegkönyvet. A zenedramaturgiát előre megírtam, de azt is helyben tanulta meg. Az ötödik nap után volt két nap szünetünk, mert Budapesten kortárs drámafordításokat mutattak be, és felkértek minket a rendező szakról, hogy egy nap alatt rendezzünk meg egy egyórás felolvasó színházi előadást. És hát ebben is részt vett Máté, szóval nagyon kevés idő alatt nagyon sok mindent csináltunk: sikeres két hete volt Budapesten.
Csenge: És megérkezett közénk Közép-Kelet Európa legszebb férfi teste[1], Máté! Regi említette, hogy rengeteg új ismeretet kellett elsajátítanod nagyon rövid idő alatt. Hogy érezted magad?
Máté: Az volt nekem a legizgalmasabb, ahogy ebbe belekerültem. Semmiféle ismerete nem volt arról Reginek, hogy milyen színész vagyok, a kölcsönös szimpátia elég volt neki ahhoz, hogy a vizsgájában rám tegye az összes lapot. Az elején éreztem, hogy nagy a kabát, meg szorít az idő, nem tudtam hogyan fogom megcsinálni, elmondtam a kételyeimet Reginek, ő pedig mondta, hogy azzal megyünk, amink van, és kihozzuk belőle a maximumot. Az volt a legnagyobb lecke, hogy meg tudom csinálni! Olyan dolgot vállaltam el, amit előtte soha (egyéni előadás, báb, mese), és ezekhez nagyon jó előadói készségek szükségesek, minden alapvető színészi kvalitásnak összpontosulnia kell egy ilyen munkában. Sok dicséretet kapok, ami nagyon jól esik. Úgyhogy sikerült.
Csenge: Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy az előadás után beszélgettem Janka osztálytársaddal, Máté. és ő meghatódott a büszkeségtől. Nagyon szurkoltak neked.
Máté: Ez a közös szekér együtt tolása.
Regi: Alkotóként tekinteni valakire szerintem egyenlő azzal, hogy egy baráti-emberi kapcsolatot kiépítesz az adott személlyel. Nem volt köztünk Mátéval távolságtartás, sem korlátok. Nekem is ez egy első alkalom volt: az első bábrendezésem, úgyhogy közösen tudtunk kísérletezni.
Máté: Ettől függetlenül tiszták voltak a szerepek: ő a rendező, én a színész, de nem volt alá-fölé rendelt viszony egyáltalán.
Csenge: Van valami izgi kulisszatitkotok még?
Máté: Nehézségeim vannak a szövegtanulással, lassan tanulok, ha kevés az idő akkor meg pontatlanul, és ez volt életem első munkája, ahol ez előnnyé vált, mert ez segítette meg azt, hogy ez az előadás olyan legyen, amilyen, mert az én humoromra igazították. Hagytak engem lubickolni. Ott ült a szöveg írója, Csenge, a másik…
Csenge: Minden szövegek írója egy Csenge.
Máté: Így van. Szóval ő szegény csak fogta a fejét: „ezt átírom, ezt átírom, ennél mondjál már jobbat.” Nagyon rugalmasan kezelte a helyzetet.
[1] három éves barátságunk alatt nem volt rá alkalom, hogy ne szólítsam így Mátét nyilvánosan. Az ő kérésére jelenik most meg kedves beceneve írott formában is.
Kata, milyen a zsíroskenyér?
Kata: Állati jó, bár kicsit sótlan, azt kell mondanom.
.............
Péter, ide tudsz jönni egy kicsit?
Péter: Nincs egy c-s töltőtök?
Léna: Nincs sajnos. Mi volt a napod csúcspontja?
Péter: Titok.
.............
Egy csapat a színház előterében kártyázik.
Mit gondoltok arról, hogy a fiatalok egy színházi fesztiválon kártyáznak, ahelyett, hogy előadásokat néznének?
Gabesz: Ez egy jó program, vissza tudja hozni a régi emlékeket, amikor a családoddal elmentél nyaralni, esett az eső és a telefon nyomkodás helyett, inkább a szabadban kártyáztatok.
Máté: Igen, vissza a gyerekkorba.
............
Te megfigyelted már, hogy V.A. rendező milyen színű zoknit hord, amikor rendez?
Panka: Gyakran ugyanolyan színűt, mint a pólója. Akkor volt nagyon feltűnő, amikor sárga zoknit és sárga pólót viselt.
És vajon ha nem passzol a zoknija a pólója színéhez, akkor eltűnik a rendezői varázsereje?
Panka hangosan nevet
(gyűjtötte Barna Léna)
Panka: Péter nem szereti, ha becézik. Ezt mondtam Berecz Boginak, az előadás rendezőjének. Azóta konzekvensen Gityós Petyónak hívja. Gátlástalanul.
Csenge: Ez hogy esik neked Péter?
Péter: Eltűröm. Teljesen rendben van. Az utolsó dalnál, aminek az a címe, hogy A jövőhéten…
Panka: De csak a jövőhéten!
Péter: Igen, van ez a rész, hogy „de csak a jövőhéten”, Panka folytasd kérlek.
Panka: Ezt Bogi előszeretettel énekli úgy, hogy „há’ dicsak a jövőhéteeen!” Na ezt írd le valahogy.
Csenge: Tudjuk, hogy az előadás a regényedből született, Matyival és Bogival adaptáltátok. Mi a helyzet a dalokkal?
Péter: Ezek a saját dalaim.
Csenge: Hol elérhetőek?
Péter: A soundcloudon porosodnak. Én nem írtam ehhez az előadáshoz külön dalokat, nem is szerettem volna.
Panka: Na szép, nem akartad...
Péter: Nem ez volt a terv, Panka nem kért meg külön. Megvoltak már ezek a dalok, és Panka azt mondta, hogy ez a csokor kell neki úgy, ahogy van. Beépítették a darabba, és szerintünk nagyon találó.
Panka: Azért nem teljesen így volt, nyitottak voltunk arra, hogy írj ehhez is. Csak az nem lett volna reális elvárás, hogy három hét alatt hat dalt írj meg. Merthogy nagyjából ennyi idő alatt történt minden. Viszont annyira megdöbbentően „találtak” ezek a számok, hogy van olyan, amit azért nem raktunk már bele, mert annyira „talált” volna (a címe „köszi, élet”), hogy túl sok volt, de ezzel szoktuk promózni az előadást, mert ez egy esszenciája.
Csenge: Péter, te Panka osztálytársa voltál színész szak első évén. Milyen érzés újra színpadon állni? Vagy foglalkoztál azóta ilyesmivel?
Péter: Nem, nekem ez nagy kihívás volt az elején, de a mai napig is.
Panka: Ma feküdtem a papírok alatt, és pont ezen járt az agyam, hogy Úristen mennyire durva az, hogy Péter tényleg hallhatóan izgult a főpróbán, és mostmár semmilyen jele nincs annak, hogy ez feladat lenne számára, a kisujjában van az egész. Azért volt egy-egy pont, amikor azt érezhette, mennyire jó, hogy otthagyta az egyetemet. Amikor beállítottuk még azt is, hogy hol fogja a kápót. Ő meg nézett: dehát ez csak egy kápó! Igen, de nem mindegy melyik szöveg alatt mütyürgeted a gitárodat.
Péter: Az a helyzet, hogy nagyon szerencsém van a csapattal. Bogi, Matyi, Panka: van jó kémia, biztonságban érzem magam.
Csenge: Sok helyen játszottátok már az előadást.
Panka: Igen, Marosvásárhelyen mutattuk be, aztán a Jurányi házban (köszönet Kárpáti Péternek), voltunk Miskolcon, Győrben, most itt Csíkszeredában, 21-én megyünk Sepsiszentgyörgyre, és Szegeden a Thealteren is részt fogunk venni.
Csenge: Hol volt a legjobb élmény?
Panka: A Jurányiban négyszer játszottuk, a második alkalomnál azt éreztem, hogy megérkeztem az előadásba, és minden nagyon a kezemben volt. Tényleg felszabadultan tudtam játszani. Minden helynek megvan a varázsa, nem volt olyan, ahol ne lett volna jó.
Péter: A Jurányinak megvan az a varázsa, hogy tudtunk válogatni a négy között: ez így sikerült, ez úgy. Mindegyik jó volt, de mindegyik nagyon máshogy.
......
Kedves Olvasó! Ma igazán szerencsés napod van, hiszen bepillantást nyerhetsz az előadás próbafolyamatába.
Jó olvasást!
xoxo Pletykafészek
(jelen esetben Csenge)
......
Csenge: Tomi, tudod mi a dolgod.
Tomi: Az előadás nemlátókról szól, látóknak. Performatív irány, devised kísérleti előadás. Kísérletezünk közösen a formával. Nem a tanáraink rendezték, ők csak vezették a projektet. A szöveg dokumentarista: mi raktuk össze interjúk alapján. Verbatim módszerrel szerkesztettük, és a számunkra fontos szempontokat domborítottuk ki. Ez egy érzékszervi utazás, azt próbáltuk megmutatni, milyen az, ha nem látsz. Sőt, istenigazából nem csak annak az élményét mutatjuk meg, hogy nem látsz, hanem annak is, amikor úgy élsz, hogy nem látsz. Az előadás különböző érzékszervekre van bontva: hallás, szaglás, tapintás, látás. És van egy szegmens, ahol sétálunk, hogy nemlátva érzékeltessük a konkrét mozgást.
Ádám: Nézőszám-specifikus az előadás, mert mozgatjuk a nézőket. Az előadást meg lehet nézni bekötött szemmel is. Öten játsszuk, tizenöt néző kötheti be a szemét maximum, mert többel nem tudunk biztonságosan operálni. Most a fesztiválon lehetett kívülről is szemlélni. Az improvizációs folyamatban voltak olyan gyakorlatok, amikor bekötött szemmel vezettük egymást a kolozsvári utcákon. Nagyon érdekes volt látni az emberek reakcióját. A legabszurdabb helyzet pedig az volt, hogy Kolozsváron van egy tűzoltótorony, aminek a tetején van egy taktilis térkép. Bevittem Balázs Ádámot a toronyba, a portás meg azt mondta, hogy nem engedi őt fel. Kérdeztem, hogy-hogy nem, hiszen fent még egy térkép is van, ami kimondottan nemlátóknak készült. Erre a portás azt mondta: hogyha nem lát, akkor minek akar felmenni? Aztán addig győzködtem, amíg felengedett.
Tomi: Minket Henivel elküldött. Bennem ebben a gyakorlatban az hagyott mély nyomot, amikor nekem volt bekötve a szemem, és két órányit mentünk. Engem Heni vezetett, és eltévedtünk Kolozsváron, Heni szülővárosában!
Heni: Úgy tévedtünk el, hogy én ott lakom már huszonhárom éve. Balázs Ádám engem a Széchenyi téri mekibe vitt kajálni. Ott képtelen lettem volna egyedül ételt venni vagy helyet találni, meg az a hatalmas tömeg... Mekkora kihívás egy gyorsétteremben enni… na ez furcsa élmény volt. A próbahelyszín közelében van egy bevásárlóközpont, ahova csak mozgólépcsővel lehet lejutni. Nekem volt bekötve a szemem, és Tomi vitt le. Rendesen halálfélelmem volt, amikor rá kellett lépni a mozgólépcsőre, de nem volt más alternatíva. Azt éreztem, hogy egyáltalán nem tudom irányítani, annak ellenére, hogy tudtam, Tomi ott van mellettem, és segít. De nagy kihívás volt.
Csenge: Az osztálynak is jót tett ez a sok bizalmi gyakorlat, gondolom.
Ádám: Igen. Mondjuk ennyi idő után, öt éve vagyunk majdnem osztálytársak—
Tomi: Én vagyok, aki csak két éve csatlakoztam.
Ádám: De már ő is annyira része a csapatnak, hogy nem volt már kérdés a bizalom.
Tomi: Volt olyan gyakorlat, hogy fogócskáztunk bekötött szemmel, és kívülről vezérelték a többiek. Nagyon magabiztosan indultunk meg a térben. Lilák is voltunk utána.
Heni: Az is izgalmas volt a fogócskázásnál, hogy ki mennyire bátor: volt, aki faltól falig futott, de én nagyon lassan mentem, mert nem éreztem magam biztonságban. Meg az volt vicces, amikor a többiek megmutatták, hogy nézek ki kívülről.
Tomi: A sáska elindult.
..........
Nos kedves olvasó, ha az is érdekes, milyen kínos élményekkel gazdagodtak vasárnap a színészek, olvass tovább!
xoxo Pletykafészek
(jelen esetben Léna)
..........
Léna: Mi volt a legkínosabb dolog, ami a mai nap folyamán történt veled?
Tomi: Volt valaki, aki a vaksötétben megállás nélkül nyitogatta az ajtót. Az zavaró volt nagyon. Meg néhány ember átugrott szövegeket. Keveset, tényleg. (hosszú csend) Én ugrottam át igazából egy sort (hangosan nevet).
Léna: Elfogadtad azt, hogy az előadás közben minden második ember megfog, hozzád ér, megsimogat. Milyen érzés volt?
Tomi: Én szeretem, ha fogdosnak.
...........
Léna: Mi volt a legkínosabb dolog, ami történt veled?
Ádám: Létező emberekkel csináltunk interjút, és azok alapján hoztuk létre az előadást. Én meghívtam az előadásra Csabát, őt én alakítottam, és vak. Eljött megnézte.
Léna: Megnézte?
Ádám: Ő is így használja!
Léna: Azt hittem, freudi elszólás.
Ádám: Nem, nem. Az most következik: Az előadás után viszontlátással köszöntem el tőle.
..........
Léna: Mi volt a legkínosabb a mai napban?
Heni: Amikor háromszoros túljelentkezés miatt, ki kellett választanunk azt a 30 embert, aki megnézheti az előadást. Az nagyon kínos volt.
Reprezentatív kutatást végeztünk a fesztivál résztvevőivel. Kérdeztünk színészeket, ügyelőket, szervezőket, feleségeket, pályaelhagyókat, egyetemi hallgatókat, színházkedvelő laikusokat, drámaírókat és igazgatókat. Következtetés: senkinek sem könnyű, de jobb egy színházi évad, mint egy se! Aki játékos kedvében van, nyugodtan megtippelheti, hogy a felsorolt munkakörök közül melyik válasz kitől származik.
Xoxo Pletykafészkek
(jelen esetben Csenge)
Ha egy kutya év hét emberi évnek felel meg, hány emberi évnek felel meg egy színházi évad?
1. asztal
– Legalább tizenkilenc.
– Öt, de nem azért, mert az a kedvenc számom.
– Nekem is az öt ugrott be először, ezért ezt mondom.
– Nekem akkor hat!
– Számomra kilenc.
– Jó, akkor legyen hét.
2. asztal
– Sok.
– Két-három hét.
– Neeem, én azt érzem, hogy egy évad alatt legalább húsz évet öregedtem, úgyhogy annyi.
– Napra kéne lebontani és a ráncainkat mérni, vagy a hulló hajunkat.
– Laikusként fogalmam sincs, de soknak tűnik.
3. asztal
– A jelenlegi nekem legalább huszonöt. Mert minden hetet egy évnek élek meg, főleg, ha sok előadás van, annyi inger ér, hogy teljesen le vagyok sokkolódva. A január nagyjából három hónap volt, február nem volt, március mi a fene volt, április: szenvedés, én már csak rettegek a májustól.
– Ne haragudj, én összezavarodtam. Kb. tizenöt. A színházban másképp telik az idő. Sokkal gyorsabban és sokkal lassabban. De nem tudok hitelesen válaszolni, mert nem vagyok még szerződtetve.
4. asztal
– Szerintem attól is függ, hogy mennyi szereped van, mert ha túl kevés, akkor abba rohadsz bele, az négy, ha túl sok, az meg nyolc.
– Én csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy én elhagytam a pályát, de a munkaerő-piacon én egy év alatt legalább tizenötöt öregedtem.
– Én azt érzem, hogy egyre fiatalabb vagyok. Mínuszba is tud menni, ha jó. Nekem ez volt életem első évada az egyetem után, én megfiatalodtam. De pénzem nincs.
5. asztal
– Ami alatt meghal egy ember.
– Egy emberöltő.
– Emberöltő. Mondjuk nyolcvan. Így minden évad egy újjászületés, egy New Genesis.
– Egy próbafolyamat fél évvel ér fel. Ha van mondjuk három, az másfél.
– Laikusként tíz legalább.
– Igen, öt-tíz év egy évad körülbelül, és a társas kapcsolatban évadonként mínusz öt év. Úgy tizenöt-húsz évad alatt rá tud menni egy házasság. Üzenem a pályakezdőknek, hogy ne vegyék olyan nagyon komolyan magukat. Kell az élet a színház mellett is, mert ha nem, rámegy.
6. asztal
– Háromnegyed év. Kilenc hónap.
– Lehet, hogy nyolc, mert ha elfordítod, az végtelen.
7. asztal
– Öt minimum.
– Én mint ügyelő azt gondolom, harminc.
– A színésznek vagy a feleségének?
– Egy.
– És a feleségnek?
– Sokkal több, maradunk a kutyaéveknél.
8. asztal
– Amennyi munka van, szerintem húsz.
– Jó színházban fiatalít.
– Attól függ, kivel dolgozik az ember. Az első negyven, aztán ahogy belejössz, egyre kevesebb. Csak ne fuss bele egy nyolcvanasba, az már nem éri meg.
– Intézményfüggő.
9. asztal
– Szerintem kimondtad a választ a kutyával.
– Bennem még él a remény, hármat érzek magamban.
– A tavalyi színházfesztivál-maraton legalább húsz évet vett el az életemből.
– Én is szeretnék csatlakozni a radikális válaszhoz, hogy kutyában számolunk. Főleg az idei évadban.
Lépcső és környéke
– Nahát, nem tudom. Megérzés: húsz.
– Teljesen attól függ, hogy kivel dolgozol.
– Legalább kettőnél több, de az egynél mindenképpen több, és ha egy napnyi próbát nézünk, az legalább két nap, és ha ezt így megszorozzuk egymással, akkor két év, de ki merném jelenteni, hogy ez megkétszereződik néha, vannak hetek, napok, amikor a duplájára nő, és ha ezt is beleszámítjuk, akkor kijön a három-négy.
– Nem értek veled egyet. Azzal az elvvel nem értek egyet, hogy miért a kutya? Miért nem a cica? A cica is olyan jó, mint a kutya.
– Meg ugye kutyából nem lesz szalonna.
– Igen, meg hát ugye V = S / T, tehát ha az időt és a megtett utat nézzük, a színház sebességét...
– Száz.
– Attól függ. Tud lenni egy hónap. Csökken, észre se veszed, és eltelt egy évad! Ott vagy öt éve—
– Amúgy jó egy színházi évad.
– Jobb egy színházi évad, mint kettő.
– Jobb egy színházi évad, mint egy se.
– Még szerződésem nincs, de az egyetemen, amikor öt előadást csináltunk, ha elkezdem számolni, három évnek tűnt, de az telt el a leggyorsabban. Az idő eszköz.
Kedves Olvasó!
A 2025-ös Unscene blogjára keveredtél. Helyes. Nagyon helyes. Ha már itt vagy, kukkants be a kulisszák mögé is! Próbálunk annyi alkotót elkapni, amennyit csak tudunk (bár amint leszáll az éj ez a feladat egyre nehezebbé válik) - persze csakis a pletyka érdekében! A kulisszatitkok célja, hogy rövid beszélgetések alatt minél több és izgalmasabb részletet tudjunk meg egy-egy előadás próbafolyamatáról, életéről, és ezzel a mi kis színházi közösségünk még közelebb kerüljön egymáshoz.
Kellemes és rendszeres időtöltést kívánok a blogon!
XOXO Pletykafészek
(azaz a bloggerek, jelen esetben Csenge)
Csenge: Hosszú utat járt be a New Genesis. Szó szerint, hiszen eljutott Kolozsvártól Kairóig. És átvitt értelemben is, újra itt vagytok a fesztiválon ezzel az előadással, de most már más felállásban: három volt osztálytársatok már nem játssza veletek.
Betti: Alapból volt egy vizsgaverzió, amiből nem tudtuk, hogy előadás lesz. Eltelt egy fél év, amikor egyáltalán nem foglalkoztunk ezzel, és harmadév elején eldöntöttük, hogy elővesszük. Az volt az izgalmas, hogy Gemza, a rendező, egy adott ponton kettéválasztotta a csoportot: a fiúk is magukra dolgoztak, és mi lányok is. Nem is láttuk, hogy mit csinál a másik csapat. Nagyon nagy különbségek voltak a két csoport között, már csak a próbák hangulatában is. Volt nyilván olyan, hogy kicsit összegyűltünk, bementünk a fiúkhoz, ahol teljesen más energiák voltak. Mi sokkal békésebbek voltunk, kicsit örültünk annak, hogy „lányokul” dolgozunk. Nálunk alapképzésen tíz fiú volt, és öt lány. Mindig tematizálva volt az, hogy a sok srác elnyomja a nőket, és kellene több női energia. És itt jött a kérdés, hogy de mégis mi a „női” vagy mi a „férfi” energia. Nem tudtuk megfogalmazni, de éreztük: mi lányok egymás között sokkal nyugodtabban dolgozunk, sokkal nagyobb az egyetértés, tudunk lazulni közben. A fiúknál, ahogy én láttam, több az olyan ember, aki vezetni akarja a folyamatot. Amikor bementünk hozzájuk azt éreztem, hogy „jaj, nem akarok itt lenni, vissza akarok menni a lányokhoz.” De nagyon békés próbafolyamat volt.
Csenge: És Kairó?
Betti: Nagy kultúrsokk volt. Teljesen más világ, teljesen más színház. A fesztivál, amin részt vettünk, csak arab országok egyetemeinek szólt, mi voltunk egyedül Európából. Voltak olyan országok, ahol a nők nem járhatnak egyetemre. Olyan is volt, hogy az egyik országot az ottani fogorvosi egyetem színjátszócsoportja képviselte. Az volt a kritérium, hogy egy óránál nem lehet hosszabb egy előadás. Mi pedig megnéztük az összeset, egy órát ki lehet bírni, akkor is, ha valami nagyon rossz. Illedelmesen üldögéltünk, aztán úgy a harmadik előadás után mondták nekünk, hogy „amúgy nyugodtan ki lehet menni”. Teljesen rendben van az, hogy ha nem tetszik: kimész, ha pisilni kell: kimész. Az emberek előadás közben beszélgetnek, telefonoznak, vakuznak... A New Genesisben van egy rész, amikor sötét van, és hát nyilván sötét volt most is. Erre a nézők felkapcsolták a vakut a telefonjukon, hogy ők nem látnak, de akarják látni, mi történik. Nagyon más a színházi kultúra. Arról szól, hogy szórakozz és élvezd a színházat.
Kairóban nem volt balettszőnyeg, mi meg ugye a repülővel nem igazán tudtuk magunkkal vinni. De azt mondták, hogy rendben van a parketta. Tele volt szálkákkal. Előadás előtt mindenki kapott egy sávot, szedegettük kézzel a szálkákat, és ahol annyira sok volt, hogy nem tudtuk kiszedni, ott leragasztottuk.
Szerintem ez az osztályunk kedvenc előadása, otthonos játszani és élvezzük. Mindig új, az ember mindig magában kapja meg az újat. Olyan, mint egy terápia. Sokszor van az, ha egy ideig nem játsszuk, hogy elkezdjük mondogatni: szükség lenne már rá, hogy kisírjuk, kiordítsuk, kimozogjuk magunkat.
Csenge: Kecskeméten díjat nyertetek. Gratulálok!
Szofi: Köszönjük. Nem tudok neked hatalmas kulissza titkokat mesélni, talán csak azt az alkalmat, amikor Eszter osztálytársam megjelent a robotzsaru napszemüvegében, és ott gyakorlatilag vége volt a próbának. Ha valamiről szívesen beszélnék, az az, hogy nekem A két Korea nagyon érdekes tapasztalat. Szerintem Magyarországon sokkal jobban szeretik ezt az előadást, mint itt. Sokat gondolkodtam ezen, mióta voltunk vele turnézni. Ez alapján akkor biztos van különbség a magyarországi és az erdélyi színház között. Nem tudom, hogy konkrétan mi, vagy miért, inkább érzeteim vannak. Ott valamiért ez az előadás tud működni. Mind a három helyszínen ahol voltunk hálás volt a közönség, szárnyaltunk. Miskolcon pont nem éreztük annyira jónak, a közönség csöndben ülte végig, de a végén még kedves kommenteket is kaptunk, hogy mennyire szerették az előadást.
Tegnap este felgördült a függöny, eldördült az első taps, és kezdetét vette az idei UNSCENE fesztivál. Mi pedig most, azaz másnap reggel 9-kor, kávéval a kezünkben és enyhe színpadfüggőséggel küzdve próbáljuk összerakni, hogy pontosan milyen előadásokat is láttunk a nyitónapon, hány barátot öleltünk meg, és hány pohár borral koccintottunk nem a művészetre.
A nyitónapon 5 produkciót láthattunk: a fesztivált délután 3-kor egy képkiállatás nyitották meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész szakos hallgatói, melynek címe A bábjáték nem gyerekjáték, hanem műfaj! Ezt követte Csüdöm Henrietta one girl show-ja, a 1715380.nő (BBTE, Kolozsvár, színművészet szak, mesterképzés, másodév), majd az Ébredés című táncprodukció (BBTE, Kolozsvár, színművészet szak, alapképzés, harmadév), a már két éve hatalmas népszerűségnek örvendő New Genesis (BBTE, Kolozsvár, színművészet szak, mesterképzés, első év), és végül A két Korea újraegyesítése (MME, színművészet szak, mesterképzés, másodév).
Sajnos a hirtelen megérkezés és a kapkodós szállásfoglalás miatt a kiállításmegnyitóról lemaradtunk. Csüdöm Henrietta egyéni előadása a nőiesség megéléséről, annak nehézségeiről és a felszabadulásról szólt. Izgalmas, szexiséggel teli előadás volt ez, amely egy erotikus-masszőr lány történetét követi végig, ahogy álmodozó fiatal felnőttből prostituált nő lesz. A színésznő interakcióba lépett a közönséggel: provokatív megjegyzéseket tett a nőkre, miközben végig tartotta a szemkontaktust a közönség (nemcsak) női tagjaival. Hát igen, így jár az ember, ha első sorba ül, de hát aki nézőnek áll, ne csodálkozzon, ha…
Az Ébredés nagyon zavarba hozott. Mindig tudom értékelni, ha egy színészosztály nem klasszikus előadást hoz egy fesztiválra, hanem kísérletezik. Na ők ezt megtették, csak sajnos a végeredmény számomra nem hozta el a várt eredményt. Viszont így, a második előadás után, elkezdtem felfedezni a szálat, ami a nap minden előadását összeköti. Az erotikus jelenetek különösen erőteljesek és emlékezetesek voltak: intenzitásuk, érzékenységük révén kiemelkedtek az előadásból, és valódi színházi pillanatokat teremtettek.
És ha már a mindennemű szexuális feszültségnél tartunk, a csúcspont egyértelműen a New genesis volt. Az esztétikai kidolgozottság, az összhang és a rengeteg belefektetett munka szépen meglátszott az előadáson. Az osztályvezető tanárunkkal egyszer beszélgettünk arról, hogyan illik leírni azt, ha valaki(k) szépek vagy vonzóak. Azt hiszem így: mindegyikük gyönyörű, leesett az állam. Sajnos az utolsó tizenöt percben ott kellett hagynom az előadást (azt azért még megvártam, míg az összes fiú leveti az ingjét), mert rohannom kellett A két Korea újraegyesítését feliratozni.
Időben oda is értem, csak hát, ahogy az lenni szokott, a technika nem akart engedelmeskedni. A második felvonás elején megpillantottam egy aprócska feliratot a TV-n: "Your TV will be turned off in 1 minute…”. Mondtam, oké, úgysem fog kikapcsolni. Kikapcsolt. Miután ezt végignézte a közönség, bátran úgy döntöttem, bekapcsolom megint. Bekapcsoltam. A főmenübe dobott, és így mindenki végignézte, ahogy a Netflix és a YouTube között krúzolgatok, hogy visszahozzam a feliratot. Mondanom sem kell, nem sikerült.
Barna Léna