A Bennem a létra c. előadás elsősorban Weöres Sándor: Rongyszőnyeg versfűzérének gyöngyszemeiből építkező versszínházi produkció, melyben a versek jönnek, mennek, összefogóznak, szétválnak, egymásra találnak, konfliktusba keverednek, feleselnek egymással.  Teret biztosítanak, lehetőséget kínálnak régi és új kifejezési formák létrehozására,  amelynek központi gondolata a vers  tágabb értelmű színházi eszközökkel történő megszólaltatása. A  szereplők a szavak, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk. 

Minden vers egy nagyobb egésznek a része, egymásra vetnek hol fényt, hol árnyékot. Úgy szól az egész, mint egy szimfónia: motívumok szólalnak meg, tűnnek el, majd térnek vissza variálva, tuttik és szólók váltják egymást.

A Rongyszőnyeg miniatűrjeit  kettősség jellemzi:  komoly és mély filozofikus tartalmak általában játékossággal, könnyed ritmusú zeneiséggel párosulnak, melyeknek megalkotásakor Weöres Sándor az európai költészet, a keleti filozófiák és a magyar népdalok hagyományaira épített.

Szereposztás:
Bíró Eszter
Stekbauer-Hanzi Réka
Nagy Timea
Tőrös Szilvia
Vén Evelin

Dramaturg: Kocsis Rozi
Zene: Krulik Zoltán
Rendező munkatársa: Oltean Márk
Rendező: Bartal Kiss Rita

Bennem a létra – Unscene Pen

A Marosvásárhely Művészeti Egyetem hallgatói egy öt tételes versszínházi előadással örvendeztették meg az érdeklődőket.  Bartal Kiss Rita rendezése Weöres Sándor verseket vett alapul, ezért én már eleve lelkesen ültem be az előadásra, és a röpke ötven perc után úgy éreztem, hogy még nagyobb lelkesedéssel távozom. Az előadást kicsit olyan volt, mint a meditáció. Tudod… amikor becsukod a szemedet, kicsit magadban vagy, aztán kifújod a levegőt, és pár másodpercig tényleg létezik a csend. Ez a felismerésed pedig annyira meghat, hogy együtt nevetsz a színésznőkkel, akik egyszerre csillogó szemű pimasz tündérekék, és ősi energiák megtestesítői. Arcukon és végtagjaikon indián csíkokat hordanak, de a jelmezeik már fekete felsőből és balerina szoknyából állnak. Mozdulataik kecsesek és hevesek, ugyanakkor minden, ami a szebbik nem sajátja: az összesúgás, feleselés, pletyka, a csipkelődés, no meg a miniatűr teadélután vagy kávézás, amelynek rítusát kislánykortól fogva gyakoroljuk, és nagy gonddal folyamatosan tökéletesítjük. A zenével egy sokkal tágabb teret és időt akarnak megragadni, ezért is sokféle. Az előadás díszlete egyszerű, a színpadon egy ötszög van kirakva pertligumiból, ami később kibővül, és kusza hálóvá alakulva különféle természeti képeke megidézésében nyújt segítséget. Kiemelném még a világítást is, ami sokat segít az egyszerű eszközök transzformációjában. Babázást is láthatunk, a fehér kis pinponglabda lények egyszerű és mégis valóságos történetek szereplőiként jelnek meg. A segítségükkel láthatjuk, hogy kezdetben milyen zavarba ejtően reszketeg a szerelemes nő, majd hogyan teljesedik be a szerelem egy igazi öleléssel, a továbbiakban pedig milyen gondoskodó, szerető édesanyának lenni, végül pedig a fájdalmat, hogy milyen elveszíteni valakit, akit nagyon-nagyon szerettél.

Tolnai Barbara Julai
III.év teatrológia BBTE