Mozgásszínházi előadás Szophoklész Trakhiszi nők című tragédiája nyomán

Szophoklész tragédiájában csak látszólag a hérosz testére izzó bilincsként csavarodó köntös gyilkol. Vért és emberhalált valójában a nincs, a hiány és a jóvátehetetlen némaság követel. Drága ár, a fizetség alól kibújni pedig – úgy tűnik – lehetetlen. De valóban az?

A hiányzó férj és apa (Héraklész) Trakhisz városától, feleségétől (Déianeiratól), fiától (Hüllosztól) és teljes háza népétől távol éli életét. Hitvese – nem tudva semmit róla – kétségek közt, sorstársaival, a trakhiszi nőkkel együtt várja. A vágyott, reménykeltő híreket fiától reméli, aki hiányzó apja nyomába ered. Ám a fejlemények fájdalmasan kijózanítók: bár Héraklész nemsoká hazatér, érkezését a győzelmi zsákmányként előre küldött rabnők jelzik, s köztük Iolé, a néma hercegnő, Héraklész – szándékai szerint – legújabb asszonya. Az el- és hátrahagyott Déianeirát kétségbeesése vezeti a végzetes tettre: felöltőt készít, s a szépen varrt viseletet a Héraklész által leölt kentaur vérével itatja át. Az ígéret szerint a varázsanyag örök hűségre kötelezi viselőjét. Ám a kentaur hazudott, s végül megbosszulja gyilkosát. Héraklész magára ölti az ajándékba kapott (mérgező) köntöst, és kínok közt ismeri meg a halandók sajátját: a véges életet. Déianeira – szembesülve ártatlannak szánt tette szörnyű következményével – a halált választja, Héraklész pedig utolsó erejével kényszeríti fiát, hogy Iolét immár ő maga fogadja örök társául.

Szophoklész tragédiája ott kezdődik, ahol a mítosz elnémul. Úgy látjuk Héraklészt, ahogy látni nem szokás: a hős immár véghezvitte hőstetteit, s az egyszerű emberek életét kéne élnie. Ám erre képtelen. Nemcsak azért, mert a kínhalála közbeszól. Jogos a gyanú, hogy férjként és apaként már ezerszer megbukott. Ha szólt, mindig a hérosz hangján szólt. Ha cselekvésre gyúlt, mindig az újabb dicsőségért tette. És most, a kínhalál perceiben is csak szörnyű utasításokat hagy örökül fiára: férjként szeresse a nőt, akit régi felesége helyett rabolt magának. A Trakhiszi nőkre joggal tekinthetünk a párbeszédképtelenség tragédiájaként. A hátrahagyott asszonyok kiszolgáltatva állnak közös sorsuk szakadékjának szélén. Aki a mélybe néz, valamiféle hős- és férfieszmény pusztító sötétjébe lát, melyben fényt egyedül az egymás megértésére és újrafelfedezésére tett kísérlet gyújthatna. A tragédia hőseinek ez nem sikerül. A kérdés csak ennyi: mi magunk képesek vagyunk-e megtörni az átkot, leszámolva az örökbe kapott, rossz mintákkal? Képesek vagyunk-e még időben ráébredni helyzetünkre, képesek vagyunk-e az őszinte kíváncsiságra, amellyel megérthetjük az örök másikat? És a legfontosabb: képesek vagyunk-e szavakká formálni félelmeinket és vágyainkat? Ez az előadás erről (is) beszél – szavak nélkül.

Szereposztás: Imreh Tamás-Zsolt, Kovács Emma, Kúti Margit-Mária, Nagy Juliánna-Noémi, Pálfalvi Eneh-Éva, Pánczél Kriszta, Róbert Szilárd, Szlivka Mercédesz-Dóra, Szőcs Noémi

Rendező, koreográfus: Kis-Luca Kinga
Dramaturg: Lovassy Cseh Tamás
Technikai munkatárs: Portik Zoltán